Rólunk írták

Bevezető

VISAGE 2003. december – 2004. januári száma

Voltam falusi tanító, sorkatona, anyagbeszerző, erdőgazdasági munkás (favágó), asztalosműhelyben segéd-, később betanított munkás, aztán egy kutatólaborban lóti-futi. Eközben készültem a felvételi vizsgára, majd 1976-ban felvettek a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi karára.

Az első évben éjszakás telefonkezelőként dolgoztam, másodéves heti egy-két alkalommal éjszakai medikus ápoló voltam a II. Sebészeti Klinika posztoperatív őrzőjében. Nyáron kis „protekció” segítségével a mentőknél a sebészeti rohamkocsin vonultam ki a „bajtársakkal”, vagy elláttuk az ittas sérülteket egy évfolyamtársammal együtt. Itt tanultam meg vért venni és sebet varrni. Negyedéves medikusként átkerültem a Péterfy Sándor utcai kórház baleseti sebészetének őrzőjébe. Négynaponta egyedül végeztem a négy férfi és négy női ágyon fekvő, baleset utáni operáltak összes „éjszakás nővéri” teendőit, akár hétköznap volt, akár ünnepnap. 1982-ben, a diploma megszerzése után a budapesti Vas utcai kórház sebészetén kezdtem segédorvosként. Küzdelmes és szép évek voltak. Nyughatatlan a természetem, még inkább meg akartam ismerni a szakmát, ezért jó pár továbbképzésen, tanfolyamon vettem részt. Véletlenül találkoztam a plasztikai sebészettel (a ’80-as években nem szántak ekkora médianyilvánosságot a témának, mint manapság). 1989-ben átkerültem a Szövetség utcai plasztikai sebészeti osztályra. Akkor még három-négy műtőben évi 4-6000 műtétet végeztünk reggeltől késő délutánig, néha estig. Élveztem, amit csináltam, mást, jobbat most sem tudok elképzelni magamnak. Kielégít a munkám.

Előbb ismerős kollégák mellé társultam be egy meglévő nőgyógyászati magánrendelőbe, heti egy alkalomra. Itt kevés munkám volt, ezért fél év múlva béreltem egy rendelőt, ahol a napi munka után késő estig rendeltem. Lassan-lassan kezdtek felkeresni a páciensek. Tőkém nem volt, ezért próbaként egy év fizetés nélküli szabadságot vettem ki és minden időmet, energiámat saját rendelőm megteremtésére fordítottam, amit 1991-ben sikerült megnyitnom. Sokan kérdezték, hogy jól meggondoltam-e, de elindultam saját utamon. Azóta sem bánom. Most egyszemélyi felelősség terhel mindenért.

A magánorvos, ha hibázik, nincs kire hárítsa, nem védi semmilyen intézmény. Úgy kell dolgoznia, hogy ne találjanak semmilyen kivetnivalót munkájában; a rossz hír gyorsabban terjed. Önteltség lenne azt mondani, hogy hibátlanul dolgozom, ám törekszem arra, hogy ne tévedjek. Végzetes, helyrehozhatatlan hibát nem ejtettem, az aprókat menet közben javítom, korrigálom.

Néhány tanfolyam és továbbképzés, melyeken részt vettem:

1993 Budapest – Laser-gyógyászati és laser-sebészeti vizsga: Központi Honvédkórház
1994 Kanadai-Magyar hajtransplantatios tanfolyam
1994 Prof. David Marchac mesterkurzus
1997 Ottawa – továbbképző kurzus
1998 Athén – lézeres és plasztikai továbbképző kurzus
1999 Budapest – International Academy of Radiosurgery kurzus
2000 Cyprus – plasztikai sebészeti kurzus
2001 Athén – hajbeültető workshop
2003 Nizza – plasztikai sebészet
2003 Budapest – APTOS soft lifting workshop

Hogyan és miért jött létre a plasztikai sebészet?

Azért, mert igény volt rá! Természetesen legelőször a helyreállító része vált szükségessé. Aki a szakmával foglalkozik, tudja, hogy már az ősrégi Ebers-papiruszokban vagy az indiai Védákban is említést tettek róla. De maradjunk kis hazánknál, ki-kitekintve a világ többi része felé is. Magyarországon sokkal később terjedt el a kozmetikai-esztétikai sebészet, mint Nyugat-Európában, vagy a tengerentúlon. Helyreállító műtétek a II. világháborút megelőzően is voltak, sőt már az 1880-as évek közepén Balassa János híres magyar sebész az orr- és ajakműtéteinek leírásával akadémiai tagságot nyert. A két világháború tömeges sérültjei miatt a helyreállító műtétekkel párhuzamosan szükségessé vált a plasztikai sebészeti speciális intézetek, osztályok alapítása – speciális feltételekkel. Magyarországon voltak a sebészet eme ágának úttörő és nemzetközileg is elismert szakemberei. Egyik, még ma is élő, legendás alakja prof. Dr. Zoltán János, akinek számos könyvéből nemcsak a magyar, hanem a külföldi plasztikai sebészek is tanulhattak. Elsősorban a baleseti sérültek vagy születési rendellenességgel élők helyreállító műtétei nyitották meg az utat a szakma népszerűsége előtt. A ’70-80-as években már létjogosultságot nyertek a tisztán „szépészeti” beavatkozások is (a ’80-as évek végéig a szocialista táborban csak központilag meghatározott osztályokon). A plasztikai sebészeti szakvizsgával és gyakorlattal rendelkező orvosok a jóléti társadalmakban már jóval, 25-30 évvel korábban, míg nálunk csak a rendszerváltást követően nyithattak magánrendelőt. A plasztikai sebészet hivatalosan a ’90-es évek elején vált le az általános sebészetről – addig csak, mint szekció működött-, és megalakult a Magyar Plasztikai Helyreállító- és Esztétikai Sebész Társaság.”