Rólunk írták

Szépészeti sebészet – szabadúszásban

Látlelet 2000. 12. szám

„A gyerekorvosom vállalkozó.” Első hallásra mosolygásra késztető, furcsa, összeegyezhetetlen fogalom volt, még akkor is, ha magam is vállalkozó vagyok. Pedig ma már ezen sem kell csodálkozni. Az orvos is befektető, működtet, minimális költségekre szorítja a rendelő festését, eszközöket vásárol, és a végső egyenlegnek el kell tartania saját magát.

A sebészeket eddig kórházban dolgozó orvosoknak képzeltük el. Ma már ők is vállalkoznak. Rentábilis műtéti helyzetet, helyeket keresnek, kockáztatnak, valahol rendelnek és úgy boldogulnak, ahogy tudnak. Hogy hogy is van ez pontosan? Erről kérdeztük Dr. Jánky György plasztikai sebészt, aki szabadúszó orvosként teremti meg magának a munkafeltételeket és teszi azt, amit szeret, – operál.

– Ön kórházi sebészorvos volt, több mint 12 évig, ma pedig privát plasztikai sebész. Hogyan történt a váltás?

– A 80-es évek elejétől sebészként dolgoztam egy budapesti kórházban. Az ember igyekszik beilleszkedni egy ilyen helyen – ami nekem természetemből kifolyólag nem mindig sikerült. Csak azt fogadom el felettem állónak, akit tisztelni tudok a tudásáért, emberi mivoltáért. Ezt egy meghatározott hierarchikus rendszerben, mint az orvos-társadalom csak az érti, aki benne van. Szerencsére, akkori főnököm nagyon rendes volt velem, sokat köszönhetek neki, sajnos meghalt. 1986-ban megszereztem a sebész szakorvosi vizsgát, és 1991-ben a plasztikai sebész szakorvosi diplomát is. Közben jó pár továbbképzésben, tanfolyamon vettem részt. Senki nem dolgozhat annyi tudással, amennyit az egyetemről hoz. Az alapokat ad, de a felépítményt hosszú idő után, keserves évek tapasztalataival, buktatóival, pár ezer műtét elvégzésével lehet csak megszerezni. Ehhez elengedhetetlen az állandó tanulás, műtéti gyakorlat, és az idős, tapasztalt kollégák segítőkész tanítása, irányítása. Egyedül nem megy. Szerencsés vagyok, volt pár kiváló tanárom, idősebb kollégám, akiktől tanulhattam.

– A továbbképzések mellett mikor merült fel Önben a magánrendelő gondolata?

– ’91-ben a főállásommal párhuzamosan kezdtem el délutánonként rendelni, de a család mellett – három szinte már felnőtt gyerekem van, nagycsaládosnak számítok – ez nagyon sok volt. Néha 6-8-10 ügyelet havonta, ebből két teljes hétvége, nem nagyon látott a családom. ’93-ban azután egy fogorvos kollégám példájára kivettem egy év fizetetlen szabadságot, hogy ne aprózzam annyira szét az időm, és teljes figyelemmel – hogy az Ön hasonlatával éljek – egy nyeregben üljek.

– Hogyan képzeljük el egy hetét?

– A Gellért Szálló mellett van egy rendelőm, itt fogadom a pácienseket. Itt műteni nem tudok, nincsenek meg hozzá a feltételek. Annyi pénzem nem volt és most sincs, hogy akár bankkölcsönnel egy úgynevezett magánklinikát nyissak és tartsak fenn. Ez csak egy magánrendelő. Szerződéssel bérlek műtőt, állami egészségügyi intézményben. Számlát adok a beavatkozásokról és számlát kapok az intézményektől. Ebben is szerencsésnek érzem magam, mert ezekben az állami egészségügyi intézményekben megkapom azt a segítséget, ami a munkámhoz kell. Igaz, ehhez az is hozzátartozik, hogy van hely, ahol már majd 18 éve ismernek hibáimmal együtt. Nagyon sokat számít, ha segítik és nem akadályozzák az embert. Egyébként mindent nekem kell beszereznem, ami a rendelőm üzemeltetéséhez kell: a finom varrófonaltól, a speciális kéziműszerig. Van pár dolog, amit csak az USA-ból, vagy Kanadából tudok megrendelni, a hajbeültetéshez szükséges mikro-szikét, stb. Hétfőn, szerdán és csütörtök délután rendelek, kedden és szombaton délelőtt operálok. Akit szombaton megoperálok, azt vasárnap reggel átkötöm és hazaengedem, ha lehet. Azaz: egynapos sebészetet végzek. Már ’91 óta csinálom. Így rentábilis. A hét többi napján végzem az adminisztrációt, az anyagbeszerzést, a levelezést, szakítok időt a szaklapok átolvasására, vagy az interneten barangolok, újdonságokat keresve. Csak a könyvelésre van profi szakember. És persze idő kell a családra.

– Tehát Ön egy kockázatos típus.

– Nem igazán. Szeretem a biztonságot. Szakmai szempontból a kockázatos, kétes kimenetelű dolgokba már csak a páciens – és persze jómagam biztonsága – érdekében sem megyek bele. Egy vállalkozás megindításában mindig van némi kockázat, ezt tapasztalat hiányában az indulásnál nem nagyon tudja felmérni az ember. Bízik a szakmai tudásában, ami ugyan lényeges, de egymagában azért kevés. Azért is indítottam először párhuzamosan, a közalkalmazotti státusz mellett a magánrendelőt. Akkor is mondták sokan, hogy megőrültem feladni egy budapesti szakorvosi státuszt a bizonytalanra. Szerencsémre, a feleségem munkája megengedte, hogy ebbe így vágjak bele. Az ő bátorítása nélkül nem biztos, hogy belekezdek. A mai világban még két kereset mellett is nehéz a gyermeknevelés, hát ha még az egyik fél esetleg munkanélküli. Kigészítjük egymást, mindent megbeszélünk, közösen tervezünk, mérlgelünk.

– A SEBÉSZ szemszögéből mennyire számít luxusnak a plasztikai beavatkozás?

– A TB támogatást illetően a kozmetikai sebészetet nem támogatja az állam sehol a világon. Azt mindenkinek magának kell állnia. A helyreállító részét viszont támogatja a TB. Az esztétikum mégsem egyszerű luxus. Valós szükséglet, attól függetlenül, hogy van-e az anyagi megvalósításához fedezet, vagy sem. Pszichésen rossz viselni egy elálló fület, egy durván aszimmetrikus, vagy megereszkedett mellett, a felesleges zsírfelrakódást stb. Megkeserítheti az ember életét. A szó szoros értelemben néha a boldogulásban, párkapcsolatában akadáklyozza az illetőt.

– Van-e közös tulajdonsága azoknak a betegeknek, akik Önhöz fordulnak?

– Talán az, hogy az önértékelésük valahol csorbát szenvedett. Volt olyan eset, hogy egy négy éves kisfiúnak annyira elállt a füle, hogy közölte a szüleivel, szeptembertől nem megy ovodába. Szerencsére a szűlők komolyan vették, hogy ez a kisfiúnak gondot okoz. Ő volt a legfiatalabb páciensem. Egy másik esetben egy kardos menyecske jött el a férjével, hogy mellplasztikát szeretne. A férj végig ült, szótlanul, szinte viszolyogva. Éreztem a feszültséget a két ember között, mondtam nekik, előbb ezt beszéljék meg egymással, csak akkor vagyok hajlandó elvégezni a műtétet, ha mindkét fél beleegyezik. Azóta sem jöttek.

– Ön szerint hol a határ az orvos anyagi érdeke és a műtét el nem válallása között?

– Az elsődleges a páciens érdeke. A beteg eljön és előadja a kérését. Ő csak egy szempontot lát: a saját igényeit, vágyait, álmait. Én megpróbálom szinkronba hozni az orvosi tudásomat adta lehetőségekkel. Ha a beteg olyat kér tőlem, amit szakmailag nem tudok teljesíteni, azt nem vállalom. Szerencsére ilyen ritkán van. Fontos az is, hogy a beteg tudja, milyen kockázatokra számíthat. Senkit nem beszélek rá a műtétre. Azt megmondom, hogy amit kér el lehet-e végezni, vagy sem. Neki kell eldönteni, hogy kéri-e. Minden esetben és minden műtétfajtáról írásbeli tájékoztató anyagot kap. (Minden műtétről több száz fotó-dokumentációs anyag áll a rendelkezésemre – ezek a saját műtéteim.)

– Egy hasonlattal élve ez az egész mostani vállalkozás egy maratoni futás. Annak idején valahogyan eltervezte, most pedig fut. Útközben milyen pozitív és negatív meglepetések érték?

– Ez is olyan munka, mint a többi, csak talán több empátiát igényel. Azt annak idején is tudtam, hogy hirtelen nem lehet eredményt elérni, sem nevet szerezni, sem meggazdagodni. Nem is ez a célom. Becsületesen dolgozni mindannyiunk megelégedésére. Hogy sem emberileg, sem szakmailag ne hozzak szégyent a nevemre, amit őseim is becsülettel hordtak. Lehet, hogy ez kissé ódivatúnak tűnik, de én ilyen normák szerint élek és gyermekeimet is igyekszem így nevelni.
Jól kell a műtéteket végezni, mert a rossznak hamar híre megy. Sikerélmény, ha egy régi beteg visszahozza az anyját, rokonát, szomszédját, vagy éppen az időközben felcseperedett lányát és tőlem kérnek segíséget. Az én munkámhoz ragaszkodnak, még akkor is ha elmondom, hogy ezt vagy azt meg lehetne csináltatni kevesebbért.
Hátránya a szabadúszásnak, hogy akármilyen nehézségbe is ütközöm, mindig magamra vagyok utalva, mindent magamnak kell megoldani. Ha hibázom, senki sem moshat ki. Ezzel is számolni kell. De ugyanez az előnye is, ami a hátránya. Nagyszerű érezni, hogy magam ura vagyok. Évfolyamtársaim közül páran már osztályvezető főorvosok, kórházigazgatók, magas beosztásban nagy felelőséggel. Én soha sem vágytam erre, talán nem is lennék képes elvezetni egy kórházat, annak minden nyűgével, buktatóival.

– Min változtatna?

– Tulajdonképpen semmin. Munkámmal elégedett vagyok, pedig sok mindenen keresztűl mentem, amíg ide jutottam. Érettségi után voltam segédtanító, téglagyári munkás, erdészetben favágó, asztalossegéd, laborasszisztens, hogy csak a munkakönyvi bejegyzéseket említsem. Most is örömet találok a munkámban nap mint nap. Ezt, remélem nem veszi senki önelégültségnek! Meg kellene tanulnom lazítani, pihenni. A semmittevés megölne. De gondolom, kérdése a munkámra vonatkozik. Mint privát sebészorvos, köszönöm kérdését, jó helyen vagyok!